Távolság

Március 12

Március 12! Végre! Mostantól visszavonásig ez a kedvenc napom! Persze csak a saját szülinapom után, ami gondolom Önök szerint is teljesen természetes. Na de ne siessünk annyira.

Szóval miért is ez a kedvenc napom? Pofon egyszerű. Ekkor van Kristóf születésnapja. Persze mindent másként terveztem, de a nyomorult karantén bezavart, és meghiúsította a tervemet. Pedig mindent olyan szépen elterveztem. Kicsit zavaró tény ugyan, hogy 12 vasárnapra esik, de akkor még ott van közvetlenül a hétfő, egy nap késés még nem olyan vészes nem? Hétfőn találkoztunk volna a suliban a folyosón, én boldog születésnapot kívántam volna neki, ő pedig meglepődik, hogy milyen figyelmes vagyok bla bla bla. Olyan jó lett volna. Na de több hét…az már több mint kellemetlen. Akkora az ember már azt is elfelejtette, hogy egyáltalán volt születésnapja. Szerencsére manapság már itt van az internet, aminek köszönhetően tudjuk tartani a kapcsolatot ismerőseinkkel. Szóval semmi pánik, tudok küldeni egy üzenetet. Mondjuk oda tehetnék  az üzenet végére egy aranyos emojit. Igen ez az, valami cuki tortát vagy mi a francot. Vissza írja, hogy köszi, majd megkérdezi, hogy honnan tudom, mire írom hogy közösségi média..vagy nem is ez a megfelelő szó..talán a hálózat jobb? Nem az úgy hangzik, mintha valami informatikus mondaná. Inkább egyszerűen azt írom, hogy Facebook. Igen az lesz a legjobb. Manapság mindent ki lehet deríteni az emberről a Facebookon, még nem is hangzik úgy, mintha direkt rákerestem volna. Aztán elcsevegünk… Álmodozásomból a telefonom rezgése zökkent vissza a valóságba. Megnézem és látom, hogy Lídia írt, kíváncsi mi van az akcióval. Nem nagyon érti meg, hogy nem egy bevetésre megyek, túl sok akciófilmet néz, sőt sokszor bele is képzeli magát. Visszaírom, hogy mindjárt meglesz. Összeszorítom az ajkam. Nagyjából egy órája is mindjárt volt. Az isten szerelmére, nem lehet az embert siettetni egy ilyen esetben, nem? Fő a nyugalom. Megnyitom az instagrammot, és kikeresem az ismerőseim között a profilját. Minden akaratom ellenére is remeg egy kicsit a kezem. Rámeredek a csúf „üzenet” gombra. A fenébe is amikor elképzeltem az sokkal egyszerűbb volt. Csak oldalra húztam a kezdőlapon, megjelent a beszélgetéseim között (nem mintha egyszer is üzent volna nekem) és csak írtam egy Boldog szülinapot-ot. Nem is értem miért úgy képzeltem el. Francos ábrándok! Még vissza tudok táncolni, gondolom. Szedd össze megad!-parancsolok magamra-Nem lehetsz ennyire nyuszi. Bár ha jobban belegondolok, soha nem tudja meg a tervemet, ha találkozunk, akkor meg azt mondom, hogy nem tudtam róla. Ne is gondolj rá- szólok újra magamra-küld már el azt az átkozott köszöntést! Jaj istenem de nehéz.. Vonakodva rányomok az „üzenet” gombra, és megjelenik az üres, fekete tér. Legyünk már túl rajta-gondolom. Boldog szülinapot!-írom, majd gyorsan el is küldöm. Juj! Lemaradt az emoji. Ez így túl hivatalos. A francba is törlöm az egészet. Várjunk csak! Azt ő is látni fogja. ARGH. Jó inkább hagyjuk az egészet, mielőtt mégjobban beégetem magam. Letörten kilépek az alkalmazásból, és már nyitnám meg a Skypet, hogy jelentést tegyek Lídiának, amikor látom, hogy válaszolt. Megállt bennem az ütő. Mégis mit szeretne? Lehet, viccesnek talál vagy.. Hirtelen mérhetetlen pánik lesz rajtam úrrá. A nagyujjam akaratlanul is a telefon kikapcsoló gombja felé araszol, és egy óvatlan pillanatban kikapcsolom a telefont, majd jó messzire hajítom. Tudom gyerekes viselkedés, de vannak az embernek ösztönei, ami nekem most ezt diktálta, nem tehetek róla. Gyorsan leülök a gép elé, és amíg betölt a Skype fokozatosan megnyugszom. Ennyi. A telefonom ki van kapcsolva, a gépemen nincsen instagram nem ér el engem. Ha soha többé nem is kapcsolom be, akkor egy idő után feledésbe merül ez az egész. Senki nem akar engem telefonon elérni, hiszen együtt vagyok a családommal, más nem nagyon telefonál. Ha meg mégis keresne, akkor most így járt. Mindent meg tudok oldani gépről, nem is kell nekem az a kütyü. Gyorsan videóhívást indítok Lídiával, aki összeráncolt szemöldökkel hallgat végig.

-És?-kérdezi.

-Mi és? Nincs semmilyen és. Ez van.

-Úgy értem most mi lesz?-helyesbít.

-Semmi.

-Már hogy ne lenne semmi! Valamikor vissza kell kapcsolnod a telód.

-Nem fogom- Hihetetlen. Mi ebben annyira érthetetlen? Nem kapcsolom soha vissza és kész. Úgyis túl sokat használom. Majd most megtisztulok vagy mit szoktak erre mondani. Még jól is járok vele.

-De nem tarthatod örökké kikapcsolva-mondja nevetve-így is-úgyis be fogod kapcsolni, nem bírod te azt ki.

-Honnan veszed?- ez egy kicsit sértő. Honnan tudhatja? Nem vagyok én függő!

-Onnan hogy nem bírod ki zene nélkül-Uhh telitalálat. Az életem a zene, például most is hiányzik. De várjunk csak..

-Majd letöltöm őket gépre-jelentem ki határozottan.

-90 számot?-mered rám hitetlenkedve. Igaz egy kicsit sok zene van a telefonomon. Jóó a tárhelyem 70%-át elfoglalja. A maradék 30% meg a képeké.

-Miért úgyis sok időm van. Tudod, hogy nem tudok annyit tanulni hogy lefoglaljam magam. Rengeteg felesleges időm és energiám van.

-Azért szerintem ennyire te sem unatkozol.

-Jól van nyertél. Mit javasolsz?

-Kapcsold vissza.

-Soha. Nincs az a pénz

-Ne legyél ennyire gyerekes!

-Nem is vagyok gyerekes. Csak..megijedtem.

-Mitől? Az értesítéstől? Na ne viccelj velem, morog a telefonod ha üzeneted jön vagy mi?

-Neeeeeem.

- Akkor most szépen felállsz, megkeresed és bekapcsolod.

-Nem lehetne egy kicsit később? Csak egy pici időt adj még.

-Na azt már nem. Amikor írtam egy órája, és megkérdeztem, írtál e már neki, azt mondtad mindjárt, erre csak most küldted el. Ha rajtad múlik az a telefon az ágyad mögött fog megrohadni.

-Egy telefon nem tud megrohadni! Egy nap alatt meg végképp nem.

-Látom megfogtad a lényeget. Hajrá meg tudod csinálni!

-Jó rendben akkor most bekapcsolom, téged meg addig kinyomlak.

-Ha kinyomsz, akkor soha nem fogod bekapcsolni. Hadd lássam, amíg végrehajtod ezt a nagyon bonyolult műveletet.

Morogva kelek fel az asztaltól, és a telefonom keresésére indulok. Nem kell nagyon keresnem, mert emlékszem, hogy az ágyra dobtam, de ezzel is húzom az időt.

-Megvan már?-hallom meg Lídiát.

-Még nincs!-kiálltom vissza. Minek kiabálok? Franc tudja. Mivel már nem tudom több ésszerű helyen megnézni azt, vajon ott van a telóm, lassan az ágyamhoz araszolok, és a kezembe fogom. Szó szerint ideges leszek tőle, görcsbe rándul a gyomrom. Látják milyen hatással vannak ezek a francos elektromos eszközök az emberre? Ezért sem akartam bekapcsolni, de mások úgy látszik nem olyan tudatosok, mint én, nem látják át ennek a veszélyét. Ahogy visszaülök a gép elé látom, hogy Lídia rázkódik a nevetéstől.

-Mi ilyen nagyon vicces?- kérdezem egy kicsit mogorván, tekintve, hogy a telefonom most már teljesen bekapcsolt, és a pin kódomat kéri.

-Azt nem vetted észre te nagyokos, hogy a kamera az ágyra néz?- A fészkes fenébe.

-Na bekapcsoltam, kész vége, teljesítettem a parancsodat Voldemort Nagyúr-ironizáltam.

-Mit írt?

-Jaa, hogy nyissam is meg üzit?

-Ne tettesd a hülyét, nem áll jól.

-Argh.. Azt írta „köszi”.-Hirtelen csalódottság önti el a testemet. Csak egy köszi, semmi más. Semmi nem úgy történt, mint ahogy elképzeltem. Na jó, semmi baj, legalább ennyit írt. Persze a kösziknek is vannak fokozatai. Van az, amikor csak megköszönöm, meg van, amikor tényleg örül annak az ember, ha valaki írt neki. Igen ez lesz a dolog nyitja.

-Na akkor most már minden tiszta, te is látod hogy nem volt okod félni! Ő is látta hogy láttad azt hogy…. na ezt inkább nem folytatom, de gondolom tudod mire akarok kilyukadni.-Igazából nem nagyon figyeltem a mondandója második felére, mert egy valami szöget ütött a fejem. Méghozzá az, hogy én nem nyitottam meg az üzenetet, csupán leolvastam a zároltképernyőről. Ő pedig nem tudja hogy láttam, de nem is volt kedvem még egyszer megnézni ezt a köszit, ennyiben hagytam.

-…ha visszamentünk jó?- Óóó hogy amíg én elmélkedtem addig Lídia beszélt. Jó tudni.

-Tessék? Nem figyeltem.

-Hol jársz te lány? Azt mondtam, hogy amikor majd az iskolában találkoztok ne csinálj magadból hülyét oksi?

-Nem szoktam.- Ami igaz is. Ha a kínos csendeket, meg azt a rengeteg nyelvbotlást nem számítjuk. Valamiért ahányszor elkezdek vele beszélni mindig összegabalyodik a nyelvem. Előre eltervezem, de mindig hiába. Nem kötöm az orrukra, mennyire is érzem magam olyankor nevetségesnek. Nem vagyok egy viháncolós típus, de valahogy mindig sikerül elpirulnom, miközben beszélek. Egy darabig azt hittem nem nagyon látszik, de egyik ebédszünetben Lídia megjegyezte milyen vörös az arcom. Hisztérikusan rohantam a mosdóba, ahol megállapítottam, hogy rákvörös a képem. Szóval minden egyes alkalommal így néztem ki. Remek, mondhatom.

-Aha jó akkor meghagyom neked ezt az illúziót.

-Milyen nagylelkű vagy.

-Akkor csak egy köszi semmi más?

-Figyelj lehetne, hogy ezt nem emlegeted fel? Így is elég nyomorultul érzem magam miatta. Mint aki teljesen bolondot csinált magából. Amúgy nem, semmi. Csak egy Skype értesítés, de az valszeg te vagy, mert utolsó üzid nem nyitottam meg.

-Na jó ne csüggedj, ha ez felvidít, holnap mehetünk suliba.

-Hogy-hogy? Nem úgy volt hogy még egy hét?

-De, viszont ma adtak ki egy közleményt, miszerint visszavonták a karantént. Tök jó nem?- Visszavonták a karantént? Akkor holnap suli. Holnap suli. Te jó ég holnap suli!!! Jó semmi pánik. Amúgy semmi bajom az iskolával, ebben az esetben viszont inkább választottam volna a plusz egy hét karantén lehetőséget, minthogy holnap összefussak a folyosón Kristóffal. A mai nap után semmi képpen sem. Persze ő csak a köszöntést látja (ami valljuk be gyatrára sikeredett), de én ezek után nem nagyon szeretnék vele találkozni. Megnyalom a kiszáradt számat. Semmi baj, nagyon nagy az iskola, az sem biztos hogy, találkozunk. Ha meg mégis, akkor úgy teszek, mint aki nem veszi őt észre. Jézusom egyre nevetségesebb vagyok.

-Minden rendben odaát?-szakítja félbe a gondolatmenetemet Lídia-Úgy látom ez a hír dob fel. Nem is ismerek rád. Két hétig nyavajogtál nekem, hogy eleged van a karanténból, suliba akarsz járni, erre most még nem is mosolyogsz.

-De-de örülök, csak azt tervezgettem, hogy nem fogom Kristófot észrevenni. A mai nap után nem fűlik a fogam egy találkához.

-Elhiszem. Dugd be a füled egy fülessel. Senki meg nem mondja, hogy tényleg zenét hallgatsz-e vagy sem. Ha meglátjuk akkor elhallgatunk, mintha valami szólna a füledben, és amint hallótávolságon kívül ér beszélhetünk tovább.

-Rohangáljak egész nap fülessel a fülemben? Nem fognak hülyének nézni?

-Viccelsz? Ez a divat.

-Áh nem jó, mindenbe bele fog akadni a zsinór.

-Van egy fölös fülesed? Mert ha levágod a zsinórt akkor airpods lesz belőle.

-Zseni vagy!

- Tudom. Na én lépek jó barkácsolást!

-Kösz meglesz.

Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe! A suliban rengetegen airpodsal a fülükben mászkálnak, és hangosan zenét hallgatnak. Majd én is úgy teszek, mint aki nem hall semmit. Igaz ez csak átmeneti megoldás, de annak tökéletes. Ezért vagyunk mi olyan jóban Lídiával. Nekem feltétel, hogy a barátaim ugyanolyan őrültek legyenek mint én, és ő is ugyanezt vallja.  A gólyatáborban mellé ültem, és azóta jóban vagyunk. Megkérdezhetik őt is, még soha nem vesztünk össze a 2 és fél év alatt.  Mindenben segítjük egymást, és amikor karanténba kerültünk magától értetődő volt, hogy éjjel nappal be lesz kapcsolva a webkameránk.

Kikeresem a fiókból az ősrégi, de iphon fülhallgatómat, majd levágom a zsinórt. Ezt (is) egy kicsit egyszerűbbnek gondoltam, de persze nem az. Hiába vágom le a vezetéket, valami undok, barna szösz ottmarad, amit egyszerűen nem bírok levágni, hiába próbálkozom. Pokolba az egésszel-gondolom. Jó ez így. Még most berakom a táskámba, mert még a végén képes leszek itthon hagyni, és akkor hiába viaskodtam a csúf barna micsodával. Gondolatban már a holnapi napot tervezgetem, mert nem bízok én annyira ebben a fülhallgatós storyban. Kellene egy B terv is. De akárhogyan is hányom vetem a dolgot, egyszerűen nincs jobb ötletem.